A fájdalom és a halál vágya: a szenvedés megértése

Az emberi élet során számos nehézséggel és fájdalommal találkozhatunk. A testi és lelki szenvedések mindennaposak lehetnek, és sokszor olyan mértékűek, hogy az ember a halált vágyja. Ez a vágy azonban sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk.

A fájdalom egy olyan érzés, amelyet minden ember megtapasztal élete során. Lehet fizikai vagy lelki eredetű, és mindkét esetben komoly kihívást jelenthet. A fizikai fájdalom testi sérülésekből vagy betegségekből eredhet, és gyakran hosszú távú kezelést igényel. A lelki fájdalom pedig a szomorúságtól és a veszteségtől a depresszióig terjedhet, és az ember életminőségét jelentősen befolyásolhatja.

Az emberi természetből adódóan sokszor a fájdalom elviselése nehéz lehet. A fizikai fájdalom erősen befolyásolhatja a mindennapi tevékenységeket, míg a lelki fájdalom elszigetelhet és magányossá tehet. Az ember ilyenkor könnyen elveszítheti a reményt és a hitet, és a halálát kívánhatja. A halál vágya azonban nem csupán a fájdalom elkerülése miatt jelenhet meg. Gyakran azért vágyunk a halálba, mert úgy érezzük, hogy ez lenne az egyetlen kiút a szenvedésből. A fájdalom és a kínok olyan mértékűek lehetnek, hogy az ember nem lát más lehetőséget a megkönnyebbülésre.

Ezzel kapcsolatban egy újabb történet jut eszembe. 

Adott egy 12-13 éves kislány, Méri, aki a szüleivel él. Harmadik, késői gyerekként jött a családba, de a testvérei már felnőttek és most csak hárman vannak együtt. Az édesapjával sose volt közeli kapcsolata, örült, ha nem kellett vele találkoznia. Egyszer azonban elkezdett az apa többet lenni otthon, egyre többször volt betegszabadságon, egyre többet jajgatott és orvosokhoz járt. Már amikor tudott járni. Ugyanis a lábai fájtak kegyetlenül. Egy alkalommal, az anya elutazott és pár napig csak ketten voltak, apa és lánya. Egy újabb orvosi vizsgálat, eredmények, kezelések stb., amihez már lassan hozzászokott a család, de most mégis valami más volt. Amikor az apa hazajött, magába roskadt, elmélyülten, gondolataiba merülve és rémülten nézett maga elé, aztán sírni kezdett. Órákig sírt. Hiába kérdezte a lánya mi van vele, mi a baj, nem mondta el. Mintha nem is lett volna ott. 

Segítséget kért a szomszédból, mert nem tudott vele szót érteni, gondolta hátha ők szóra bírják. 

Nem engedték meg neki, hogy ott legyen a beszélgetésen, ami kifejezetten furcsa volt, hiszen ilyen még nem fordult elő. A beszélgetés végén, amikor a néni ment el, odalépett és megkérdezte, mi az eredmény, de csak annyit hallott, nagy a baj. Na itt már elveszített minden fonalat, nem értette mi történik. Amikor végre az anya haza érkezett, elmondta mi történt, és várta a megoldást. Iskola nap végén megtudta: anyja elmondta, apjának érszűkülete van és lábat kell amputálni. Sokkos volt ez a hír mindenki száméra, de itt kezdődött el egy több éves folyamat, ami szétszedte a családot. 

Nagyon jól mondja a mondás, hogy az alkohol a legjobb oldószer, ugyanis ezt a családot is feloldotta. Nem teljesen, de elindultak a lejtőn. A bánat, a keserűség és a fájdalom, na meg a szégyen, a büszkeség és a tudatlanság is hozzájárultak ahhoz, ami következett. 

Sok éves kezelések, fizikai lelki fájdalmak, sok trauma, nélkülözés és sorolhatnám. De! Volt egy kis bártorság is. Vagy ostobaságból eredő vakmerőség, nem tudom. Egy biztos: nem engedte meg az amputációt. Lemondott a cigarettáról, még sokáig folytatta a kezeléseket, betegnyugdíjazták, de aztán belefáradt a kezelésekbe…. Azt hiszem 20 év kezelés után, már csak épp fenntartásként csinált egy-két kezelést, de többet nem. Megtanult élni a fizikai fájdalommal, de a lelki fájdalmat pokoli nehéz volt elviselni. Többször fenyegetett öngyilkossággal. 

A családi kötelékek elavultak, már csak együttélés volt, a traumák mélyültek, és valahogy mégsem mert soha senki beszélni róluk. Ha Méri mégis megpróbált erről beszélni, úgy tettek, mintha mindenből semmi sem történt volna meg. Mintha nem is úgy történtek a dolgok, ahogy ő mondta vagy kérdezte a miérteket. Azt gondolta, ez így helyes. 

Aztán amikor saját családja lett, akkor látta, hogy az nem úgy volt helyes. Rájött, sok traumája van és ha nem akarja ugyanazt a mintát követni, akkor bizony itt sok munka vár rá. 

És elkezdte. Amint egyre többet beszéltünk és egyre több dologra fényt derítettünk, kiderült, ő is csak egy tucat áldozat áldozata lett. A hipnózissal sokat haladtunk előre, sikerült a negatív mintákat felcserélni, a hozott mintákat elhagyni és a saját énjét egyre inkább felszínre hozni. Közben neki is lettek gyerekei és megpróbálta nem követni az otthoni mintákat, hanem sajátokat átadni. Ami elég szépen sikerült is neki. 

Visszatérve, az apa azóta is szenved, de most inkább lelkileg. Sok mindenre rájött, hogy mit kellett volna másképp tennie, hogy lehetett volna cselekedni, de sajnos a büszkeség és a szégyentől való félelem visszatartja attól, hogy ezt nyíltan megbeszélje lányával, aki már rég nem haragszik rá. Sok megbeszélni való lenne, sok kimondatlan szó és eltitkolt családi ügyek vannak, amiket érdemes lenne megbeszélni és átbeszélni, de ott vannak azok a minták, azok a forgatókönyvek, hiedelmek, amik csak az ők fejükben van és nem valószínű egyezik a valósággal. Csak remélni tudom, hogy amikor ráveszik magukat a családi kapcsolatok rendezésére, nem lesz túl késő. 

Méri a hipnoterápia és a többi alkalmazott terápia által sok mindent megértett, elfogadott, elengedett és megbocsájtott. De mégis ott vannak a titkok, a ki nem mondott dolgok, amiket át kellene beszélni, amíg van, akivel. Csak drukkolni tudok neki, hogy legyen elég bátorsága apja elé állni és kimondani a kimondatlan dolgokat. Sokszor készült már rá, de nem tudta megtenni. Hátha már nem kell sokat várnia erre a pillanatra, hiszen tudja, apja nagyon várja már a halált. 

A halál vágya nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ember valóban meghalni szeretne. Sokszor ez az érzés inkább egyfajta kiáltás a segítségért, egy kifejezés a reménytelenségről és a kétségbeesésről. Az embernek szüksége van arra, hogy megértsék és elfogadják a fájdalmát, hogy támogassák és segítsenek neki megtalálni a megoldást. Az életben maradásért való küzdelem természetes reakció a szenvedésre. Az emberi szervezet hihetetlenül ellenálló és képes megbirkózni a nehézségekkel. Az életben maradás azonban nem csupán fizikai, hanem lelki erőfeszítést is igényel. Az embernek meg kell találnia a motivációt és a célt az életben, hogy képes legyen túllépni a fájdalmon és a szenvedésen. Az élet értelme és értéke azonban nem csak a boldogságban rejlik. A fájdalom és a szenvedés része az emberi tapasztalatnak, és képesek vagyunk tanulni belőle. A nehézségek megerősítenek bennünket, és segítenek fejlődni. Az életben maradás és a küzdelem lehetőséget ad arra, hogy megtaláljuk az igazi értékeket és az önmagunkkal való kapcsolatot. Bízom benne, hogy méri családja meg tudta tanulni a leckéit.

Fontos megértenünk, hogy a halál vágya nem megoldás a fájdalomra és a szenvedésre. Az élet értékes és csodálatos ajándék, amelyet nem szabad könnyelműen eldobni. Ahelyett, hogy a halált vágyjuk, meg kell találnunk a módját annak, hogy kezeljük a fájdalmat és támogatást kérjünk a nehézségekben. Az emberi élet során számos nehézséggel és fájdalommal találkozhatunk. A testi és lelki szenvedések mindennaposak lehetnek, és sokszor olyan mértékűek, hogy az ember a halált kívánja. Ez a vágy azonban sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk.

A fájdalom egy olyan érzés, amelyet minden ember megtapasztal élete során. Lehet fizikai vagy lelki eredetű, és mindkét esetben komoly kihívást jelenthet. A fizikai fájdalom testi sérülésekből vagy betegségekből eredhet, és gyakran hosszú távú kezelést igényel. A lelki fájdalom pedig a szomorúságtól és a veszteségtől a depresszióig terjedhet, és az ember életminőségét jelentősen befolyásolhatja.

Az emberi természetből adódóan sokszor a fájdalom elviselése nehéz lehet. A fizikai fájdalom erősen befolyásolhatja a mindennapi tevékenységeket, míg a lelki fájdalom elszigetelhet és magányossá tehet. Az ember ilyenkor könnyen elveszítheti a reményt és a hitet, és a halált vágyhatja. A halál vágya azonban nem csupán a fájdalom elkerülése miatt jelenhet meg. Gyakran azért vágyunk a halálba, mert úgy érezzük, hogy ez lenne az egyetlen kiút a szenvedésből. A fájdalom és a kínok olyan mértékűek lehetnek, hogy az ember nem lát más lehetőséget a megkönnyebbülésre. A halál vágya azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ember valóban meghalni szeretne. Sokszor ez az érzés inkább egyfajta kiáltás a segítségért, egy kifejezés a reménytelenségről és a kétségbeesésről. Az embernek szüksége van arra, hogy megértsék és elfogadják a fájdalmát, hogy támogassák és segítsenek neki megtalálni a megoldást.

Az életben maradásért való küzdelem természetes reakció a szenvedésre. Az emberi szervezet hihetetlenül ellenálló és képes megbirkózni a nehézségekkel. Az életben maradás azonban nem csupán fizikai, hanem lelki erőfeszítést is igényel. Az embernek meg kell találnia a motivációt és a célt az életben, hogy képes legyen túllépni a fájdalmon és a szenvedésen. Az élet értelme és értéke azonban nem csak a boldogságban rejlik. A fájdalom és a szenvedés része az emberi tapasztalatnak, és képesek vagyunk tanulni belőle. A nehézségek megerősítenek bennünket, és segítenek fejlődni. Az életben maradás és a küzdelem lehetőséget ad arra, hogy megtaláljuk az igazi értékeket és az önmagunkkal való kapcsolatot.

Fontos megértenünk, hogy a halál utáni vágyakozás nem megoldás a fájdalomra és a szenvedésre. Az élet értékes és csodálatos ajándék, amelyet nem szabad könnyelműen eldobni. Ahelyett, hogy a halálra várnánk, meg kell találnunk a módját annak, hogy kezeljük a fájdalmat és támogatást kérjünk a nehézségekben.

Tatár Annamária Hipnoterapeuta & Reiki mester

quantumhipno@gmail.com